2024., április 22.
Az életet, a hétköznapokat magától értetődőnek vesszük. Az elkövetkező években ez sajnos meg fog változni. Akár tetszik, akár nem.
Egyszerűen olyan háborúban élünk, amelyben a legfőbb ellenségünk a saját gondolkodásunk.
Hogy tudtunk ekkora károkat okozni pusztán azáltal, hogy ölbe tett kézzel ültünk?
Én is egyszerűbb életet szerettem volna; valószínűleg a legtöbben erre vágyunk.
Hogy legyen otthonunk, szülessenek gyerekeink, lássuk, ahogy biztonságos környezetben felnőnek, legyen lehetőségük tanulni; lássák, ahogy a szüleik szépen megöregszenek, és bízhassanak abban, hogy a színvonalas egészségügyi rendszer majd a hónuk alá nyúl, amikor az évek elnehezítik a lépteiket. Hogy úgy kávézhassunk, borozhassunk vagy sörözhessünk a tereken, hogy ne kelljen attól félnünk, hogy ránk ront egy puskával felfegyverzett őrült vagy rakétatámadás ér bennünket, hogy ne kelljen áradásoktól, tornádóktól és szélsőséges hőségektől tartanunk.
Ha ez téged nem nyugtalanít,
akkor valami komoly gond lehet veled, már megbocsáss.1